National College of Art and Design, Dublin. A büfében ülök egy joghurt meg némi müzli társaságában, amikor a tekintetem a mellettem ülő srácra téved. Egy magazint lapozgat, értő-kiritkus szemmel méregetve a fotókat, majd a hátsó borítót meglengetvén kijelenti, hogy hülye szögből készült a kép és különben is, az American Apparel egyre ribancosabb. Többi művészarc egyetértően hümmög, ezzel a téma lezárva, egészen másról kezdenek beszélni. Én viszont valamiért nem tudom levenni a szemem az emlegetett fotóról.
Egy lány néz vissza rám, nem tűnik többnek tizenhétnél, de a remény hal meg utoljára, ugyebár. A mellé dobott leírás bemutatja nekem Steffit, a szabadlelkű spanyol modellt, aki a márka legújabb unisex pulcsiját viseli. Amit viszont én látok, az egy fiatal lány egy szál fehérneműben, igencsak kiszolgáltatott testhelyzetben, szétvetett lábakkal, az ágyon fekve. Mi ebben a megdöbbentő, kérdezheti bárki – joggal – amikor lépte-nyomon ilyen képekbe botlunk? Hiába a tiltakozás a tini-modellek alkalmazása ellen, hasztalan minden műbalhé a BMI körül, a helyzet változatlan. A ruhákat Calvin óta előszeretettel népszerűsítik majdnem csupasz gyerekekkel vagy tinédzserekkel, mi pedig áldásunkat adjuk a pénztáraknál. A kislányok pedig mind Steffik akarnak lenni, ezért pedig sok mindenre hajlandóak. Van viszont valami más is ezen a képen, még nem tudom, mi az…
Rákeresek az AA korábbi kampányaira, és számtalan tiniprostinak álcázott modellel találom szemben magam. Csak nézem-nézem őket, míg végül felfedezem a különbséget: a hasonlóan beállított képekhez sztereotipikusan egy kihívó, szexi arckifejezés társulna, amely vásárlásra csábít – egyfajta előjátékként. Ezek viszont inkább utána-képek benyomását keltik – a modellek fáradt-beletörődött unalommal néznek a kamerába. A kiégett arckifejezés mellett az is feltűnik, hogy a fotókat csak kis mértékben photoshopolták; a látható szemkörnyéki karikák, bőrhibák még életszerűbbé teszik az élményt. Az American Apparel arcai nem Barbie-babák, hanem valódi, sokat látott lányok, akikhez a márkát kedvelők hasonlítani akarnak. A címke pedig máris ott a homlokon. Nincs ezzel semmi gond, csak aztán mire fel a sok rinyálás a szemét pasikról? Mi árazzuk be saját magunkat.
Annyira lefoglal a haragom és a csalódottságom, hogy észre sem veszem: a többiek mind visszamentek a stúdióba, én pedig magamra maradtam Steffivel és a kép által keltett érzelmeimmel. A reklám pedig észrevétlenül működésbe lépett…
.jpg)
