ADmission

A briteket igazi karótnyelt népségnek tartják sokan, mert kábé hetente kiveri náluk a biztosítékot egy-egy szexisebb (szexistább? rád bízom…) szpot vagy print. Heti rendes felháborodásuk tárgya Keira Knightley és a Chanel Coco Madmoiselle illatának reklámfilmje – legalábbis erről tudósít az index. Maga a szpot 2011-es, tehát nem mai fialás, nem is értem igazán, miért most került a tévékbe.

Elvileg nem az a baj vele, hogy Knightley túl sokat ribanckodik benne és hosszú ideig, jól kivehetően mutatják az ülepét is, ennyire azért a britek sem vaskalaposak, meg hát aki nem látta még Knightley-t meztelenül, az magára vessen, mert nyilván egy lakatlan szigeten él. Az viszont jogos, és a tévék megtanulhatnák, hogy mese közben nem vetítünk ilyet, mert a brit anyának szabadidő mellett önérzetből van még sok, és ezeket nem sajnálja telefonálgatásra meg reklamálásra fordítani. És a nagy különbség a britek meg pl. miközöttünk nem a felháborodásban keresendő, az van/lenne mindenhol, hanem abban, hogy ennek a megfelelő fórumon adnak-e hangot, és a kérdéssel végül foglalkoznak-e. Mert ott biza’ tudják, hol kell csinnadrattázni, úgy tűnik.

Maga a film egyébként nem rossz, ha emlékszünk még arra, amit a No. 5 kapcsán fejtegettünk – ti. hová szeretné a márka pozícionálni a termékét, és kivel szeretné mindenképpen megvetetni, illetve mit ajánl a vásárlásért cserébe – akkor minden értelmet nyer, még a brit anyuka túlzott hőbörgése is. A Madmoiselle ugyanis egy fiatalos illat, olyan nőnek, aki megteheti, hogy egy szál fehér lepedőben fetrengjen, amíg kedve tartja, minden szabályt áthágva motorozhat, azért, hogy szexis járókelőkkel való röpke flörtöt követően megérkezzen egy csillivilli stúdióba, ahol ő a sztár, és egy olyan pasit húzhasson fel, majd hagyhasson fölényesen faképnél, mint a fotós… Na, igen, ezek azok a dolgok, amik nem járnak egy kisgyerekesnek. Ott hányás van, nyál és pelenkák, meg sokszor lerobbant hátébék és mit ad isten, mindig ugyanaz a pasi. (Oké, ennek is vannak fokozatai meg kivételei, elismerem.) Tehát nem a gyerek szellemi épülése itt a tét (illetve papíron az), hanem anyu felháborodása, hogy nem elég, hogy főműsoridőben mesét kell néznie (ahelyett, hogy szexelne vagy partikra járna, mint az olyanok, akik a Madmoiselle-t viselik), de ezt még az orra alá is dörgölik.

Tanulság: olyankor vetítsd ezt a reklámot, amikor a Szex és New York-kategória romantikusabb egyedei tévéznek, aki még elég fiatalok (vagy annak hiszik magukat), gyerektelenek és pénzesek ahhoz, hogy bele tudják álmodni magukat a feltálalt érzésbe. (És akik szerint a Knightley által képviselt anorexiás vonal szexi.)

Kifejezetten örülök, hogy az eredeti, angol nyelvű verzióját találtam meg a Dove Colour Radiance sampon reklámjának. A szpot tavaly nyári, de itthon csak a közelmúltban debütált. A főszereplője Kate, egy vak lány – hozzá hasonló emberekkel reklámozni ma már nem megy ritkaságszámba. Mitől látom mégis nagyon különlegesnek Kate világát? Attól, hogy itt ő maga a főszereplő, nem pedig a vaksága.

A szpot tele van élénk, vibráló vizuális ingerekkel, semmi feketeség, szinte ordítanak a színek. És Kate válaszol nekik, számára ezek virágok illatai, a lemenő nap utolsó sugarainak melege, a ruhái puhasága, a tenger moraja és a lábát nyaldosó hullámok csiklandozása. Nem túlzás azt mondanom, hogy teljesebben élvezi ki a színeket és textúrákat, mint bármelyik látó, mert azok minden – általa felfogható – aspektusára próbál reagálni. Csinosan öltözik, táncol, ugrál, igen. Itt az ideje megérteni, hogy ők sem mások, egy szálat sem. Ennek megfelelően Kate is tinikora óta festi a haját, mert a hajszínekhez is érzelmeket, hangulatokat köt. A szőke a lányos, vidám, a vörös meg olyan kacér… mi nem így gondolkodunk erről? Dehogynem. Kate amúgy ezen túl is elég menő, utazik, extrém dolgokat próbál ki, érdemes egy pillantást vetni a hosszabb videóra is.

https://www.youtube.com/watch?v=L9cgmM6KJzs

A Dove újított, de a mondanivaló „dove-os” maradt: a haj a szépség megkoronázása, és ez a szépség továbbra is belülről fakad, a lényünkből, azokból a dolgokból, amiket szeretünk, és amiket élvezettel csinálunk – ez pedig pont nem függ attól, hogy látunk-e. Mert ha érzed, hiszed.

Mára egy kedveset hozok, az új Auris Hybrid reklámját. Tudjuk, azt, ahol egy diktátor éppen az új szabályokat ismerteti, úgymint: mától kezdve csak és kizárólag a macarena dallamaira lehet bulizni, romantikázni, himnuszolni, vagy akár temetni, otthonunkba csak lámákat fogadhatunk lábasjószágnak vagy ölbekedvencnek, illetve kizárólag a prezentált rózsaszín csúnyasággal járhatunk, amíg világ a világ.

 Hősünk a lemondó arccal hallgatózó tömegben elég jól viseli az első két szabály bejelentését, bár nincs feldobódva attól, hogy hátralévő életében lámanyállal kell ápolnia az arcbőrét, azonban a harmadik aranyszabály elhangzásakor felemeli a kezét. Olyan pillanat ez, amiről tudjuk, mérföldkő lesz a társadalom életében, amolyan petőfis-lángoszlopos. Emberünk egyet kérdez csak: „Miért?” Választ nem vár, hanem sarkon fordul és elcaplat. Egészen az első Toyota márkakereskedésig, ahonnan már az új Aurissal gurul ki. Napjaink egyen-világában, melyet a reklám még inkább felerősít és kifiguráz, az Auris egy olyan színfolt szeretne lenni, amelyért érdemes picit lázadozni is. Mondom, kedves.

Kicsit mindenki hőse akar lenni a Provident új reklámfilmjében, melyet az Okego-val közösen jegyez. A kezdőjelenet-sorozatban életképeket láthatunk, van itt minden, amit akarsz: apu, anyu, nagypapa, bébi, kiskutya-kismacska, focimeccs, boldog család, munkásember. Közös pont az, hogy mindenkihez vendég érkezik, az arcok alapján jól ismert, várt vendég, akinek fogadására örömmel sietnek az ajtó felé – slow motion-ben, persze.

Közben sorolják a Provident erényeit: tapasztalat, hány ország, hány munkatárs, legjobb munkahely, önkéntes órák (közben épp tolószékes fiút látunk), felelős hitelező… Körülbelül minden, amit egy jól pozícionált és patinásnak számító bank reklámjában is felfedezhetünk. A Provident rájött: a válság további meglovagolásához nem elég egynek lenni a sok gyorskölcsön-folyósító közül. Az emberek további adósításához el kell hitetni velük, hogy minden rendben lesz, hogy azok, akik a kenyérrevalót is törlesztőre költik, azok tuti valaki másnak az ügyfelei. 270 ezer elégedett ember nem tévedhet, ugye? És ezek az emberek jól láthatóan a lehető legkülönbözőbb háttérrel rendelkeznek, így biztos mindenki bele tudja látni önmagát a szpotba.

A céget a filmben egy szőke szénaboglya-hajú, fiatal, kedves arcú, jól, de elég semmitmondón öltözött hölgy jeleníti meg – nem bombázó, és nem is pasi. Nem csak a külsejével törődik, hanem biztos esze is van. Felkészült, mert ott a kis mappája, és nyilván meghívásra, időben érkezett, mert senki nem volt meglepve, hogy látja. A cég tehát szerethető, tapasztalt és nagyon megbízható, precíz, de azért némi színt és üdeséget és képviselni kíván a piacon. A Provident ezeket már megpróbálta korábban is domborítani, de azok a szpotok, mint kis cseppecskék, elvesztek a reklámtengerben. Nagyobb vízsugárra volt tehát szükség, ami kicsit jobban fel tudja kavarni az állóvizet. És függetlenül attól, hogy mit gondolunk a reklámozott termékről, az Okego remek munkát végzett.

A Pöttyös és termékei olyan hungarikumok, amelyek fogyasztásához kizárólag magyar embereknek van gusztusa. Ez tény. Nagyszámú külföldi ismerőseim szinte mindegyikével etettem már klasszikus Túró Rudit. A tukmálás örve alatt valójában jól megtervezett és egzakt tudományossággal kivitelezett kísérlet zajlott. Egy részüknek nem mondtam meg, mit esznek – ők elhanyagolható mértékű kezdeti viszolygással le tudták gyűrni a Rudit, majd kivétel nélkül azt kérdezték, hogy ez valami narancsos krém-e benne. Nemmel feleltem feleltem, majd elárultam, hogy csokiba mártott túró rudat ettek. A vizsgálati alanyok 100%-a utólagos undorát fejezte ki, és jólnevelten öklendezni kezdett. A második vizsgálati csoport beavatottként indult: tudták, hogy túrót fognak enni. Ezen egyszerű feltételmódosítás az alminta elemszámát kábé a felére csökkentette, ugyanis a túró (ami ugye angolul cottage cheese, és nekik az él a fejükben, hogy az frankón sajt, de miért?) és a csoki kombinációja preteszt vomituritio-t okozott náluk, azaz a puszta gondolatra kidugta Vuk az ő kis farka végét.

Tiszta szerencse, hogy mi magyarok vagyunk, és imádunk mindent, ami Pöttyös. Itt van például az új Guru és szpotja, az „Íz, ami helyre rak” – na, nem úgy, mint a külföldi cimborákat, hanem másképp. A reklám olyan energiabombát ígér az igen szimpatikus fiúnak, amely elűzi a szívének nem túl kedves csivavákat. A kis szőrmókok az alacsony vércukorszintet hivatottak reprezentálni, és mindenütt ott vannak, főleg, amikor tanulni vagy csajozni kellene. Ezen tevékenységek meghiúsulása tűrhetetlen, de szerencsére a Guru már mogyorókrémes változatban is rendelkezésre áll. Nos, a megszólított célcsoport a reklám alapján egyértelmű, és működőképes is a cucc, ha feltételezzük, hogy az összes érettségi vagy első vizsgaidőszak előtt álló hímnemű egyed utálja a kiskutyákat. Mellesleg megjegyezném, ha kitartottak volna az eredeti sztereotípia-vonulat mellett, akkor a csaj a plázázást mondta volna le, nem pedig a jógát. Ezzel azonban kisebb képzavar állna elő, hiszen az emlegetett sztereotipikus lánynak éppen ilyen kutyája lenne, hajjaj. Ezt elkerülendő nyilván inkább átírták a szöveget, amitől most a csaj kábé 3-5 évvel öregebb a még mindig utcatáblákat lopkodó kis pisis pasijánál. Szigorúan sztereotipikusan, persze, de mit várnak, ők kezdték… Ettől a szpot még tetszetős: fiatalos, vidám, és értem az üzenetét is. Elmorzsolok egy könnycseppet a füstté váló blökikért és megmaradok a klasszikus Rudinál.

Régóta keresem már ezt a reklámot, mert mikor először megláttam a tévében, már akkor tudtam, hogy én erről írni akarok. Egész egyszerűen azért, mert tetszik. Mert nagyon egyszerű az üzenet, amit nagyon direkten, de mégis ötletesen tálalnak. És ehhez még valami elszállt költségvetés sem kellett. Szerintem a jó reklámok szinte minden jegyét viseli ez a fél perc. 

Több mint egy évvel ezelőtt egy másik {origo} reklám kapcsán a következőket írtam:

"Mit keres a tévében egy internetes hírportál reklámja? Mert valahogy azt súgná valami ösztön ott legbelül, hogyha te egy internetes felület vagy, akkor mondjuk praktikusabb lenne az interneten hirdetned, ahol már eleve csak olyanok futhatnak bele a hirdetésedbe, akik legalább internetfelhasználók, és nem csak úgy beleordítani a nagyvilágba, hogy én vagyok a fasza, független hírportál, aztán a közönség meg válogassa ki magát, hogy ki az, aki egyáltalán tudja, mi az az internet."

Mostanra igazából ezen már nem akadok fenn, újabban egyébként is társkereső portálok hirdetései özönlik el a reklámblokkokat, de ez a direkt és egyszerű megoldás, valamint a nem elhanyagolható alacsony költségvetés elég erős darabbá teszi ezt a reklámot. Ha mondjuk reklámokról tanítanék valahol, akkor ezt mutogatnám rendszeresen, hogy tessék, van egy üzenet, ötletesen el van mondva, és nem öltek bele milliókat. Tádám.  

A Coca Cola, a CAA ügynökség és a Scott-tesók, Ridley és Tony olyat alkotott nekünk évkezdésre, ami feledtetni képes még az igencsak elszabott karácsonyi óriástélapós förtelmet is. Sajnos Tony Scott nem érhette meg a sikerét, azonban az alkotás minden bizonnyal túléli a mindennapos reklámok tiszavirág-létét.

Komplex kampányról van szó, tévés és óriásplakátos anyagokkal, viszont jóval a termékreklámozáson túlmutató gondolatisággal. A cég a már számtalanszor bevált módszeréhez nyúlt: elővette egyik régi, szeretett karakterét. De a megszokottal ellentétben nem egy újabb bőrt húztak le a jópofa jegesmaciról, hanem éppen ellenkezőleg: felépítették a karakterét és megírtak hozzá egy kedves történetet is. Itt jönnek Ridley-ék a képbe, akik egy hét és félperces animációban mutatják be nekünk Jack-et, a tündéri, de elég bénácska mackót (anyai ágon Sid lajhár unokatesója lehet a szentem), aki éppen a családdal vonul át a nagy jégpáncélon a jegesmedvék éves kongresszusára, ahol az apukája beszédet készül mondani. Persze Jack - akaratán kívül - szabotál, de szerencsére jól jön ki a helyzetből, itt lehet megnézni a teljes videót.

A tévében 15 másodperc elég volt, hogy belopja magát a szívünkbe a hómackót építő macicsalád…

… majd a WWF-fel közös kisfilmmel picit komolyabb vizekre evezhetünk és akár saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg a jégpáncél széttöredezésének hatásait. Jó ötlet volt a múzeumban, „igazi” látogatókkal felvenni a szpotot, mert így valódi meglepetés látszódik az arcokon, klasszikus megoldása ez azoknak a reklámoknak, amelyek valamilyen aha-élményre, nagy felismerésre építenek.

Más lovebrandekhez hasonlóan a Coca Cola megteheti, hogy nem csak terméket reklámoz, hanem picit szórakoztatni is próbál a cuki, kifejezetten család-orientált szpotokkal, amelyekbe ügyesen beledolgozták a cég környezetvédelmi felelősségvállalását, azon belül is a klímavédelem területét. Megint az érzés az, amit megvásárolhatunk egy-egy üveg kólában – meghittséget, összebújást, egy kis humort. Jelen esetben azonban ezt megspékelték azzal a tudattal, hogy vásárlóként, polgárként mi is tehetünk egy fontos, önmagunkon túlmutató ügyért: a jegesmedvék túléléséért. Nyer-nyer helyzet ez: a Coca Cola még inkább szerethető lesz az egészségtelen termékei ellenére is, a WWF a márka hírneve révén több polgárt tud elérni világszerte, és ha minden jól megy, még a szőrmókok is jól járhatnak. Reméljük a legjobbakat!

Ha tetszettünk, akkor ide kattintva lehet minket a nagy rózsaszín gomb segítségével megdicsérni (Bloggerina 2013 verseny). Köszönjük:)

Akár egy rágalom is lehetne ez a cím, pedig nem az, csak a Zovirax legújabb reklámja. 

A történet szerint a lelkes mama a repülőtéren nem tud előre jutni egyetlen fiacskájához, hogy búcsúcsókot lehelhessen annak orcájára, így más megoldás nem lévén, lekapja az első keze ügyébe kerülő férfiembert, és idegesen elkezd integetni, hogy adja tovább a puszikát, egész előre a kisfiúhoz. A reptéri tömeg nagyon együttműködő, mindenki lelkesen csókolgat mindenkit, míg nem megérkezik a bonyodalom! Már az utolsó embernél tartunk, a jónőnél, aki bizony megtagadja az anyai csók továbbítását! Olyan gyenge kifogással jön mint egy herpesz, de nincs mit tenni, megmakacsolja magát a leányzó, és nincs puszi. 

A kibékíthetetlen ellentéteket végül a Zovirax oldja fel, kislány felragasztja, és az eddig se látszó herpesze alig pár nap alatt el is múlik, és lelkesen puszilgatja a fiút a reptéren - mert még pár nap múlva is ott vannak mindketten. A mama közben megunhatta a várakozást, és hazament. 

Ebből a fél perces szörnyűségből éppen elég annyit megjegyezni, hogy mostantól lehet azzal szidni egymást, hogy "Anyád csókolgasson a reptéren!". Köszönjük Zovirax!

A szemfülesek észrevehették, hogy az eredetileg négy szerzővel indult blogunkon mostanában csak ketten tevékenykedünk, de ez mit sem változtatott a lelkesedésünkön! Olyannyira szeretjük ezt csinálni, hogy úgy döntöttünk, benevezünk a Bloggerina 2013 megmérettetésre, és lazán megmutatjuk, hogy mi vagyunk az ország legjobb női bloggerei. Khm. Vagy legalábbis ez a terv.

Éjszakába nyúló megbeszéléseken végül stratégiát is gyártottunk, és nem vagyunk irigyek, megosztjuk mindenkivel, hátha az ellenfelek is okulhatnak belőle. Alapvetően egy 2 lépcsős offenzívában gondolkodunk.

1. lépcső: A közönségszavazás ideje alatt ígéretekkel, fenyegetésekkel minél több embert rávenni a szavazásra. Komolyan, holnaptól jönnek majd a bizonyító erejű fotók arról, hogy kisállatokat áldozunk fel, ha nem szavaztok lelkesen. Aztán meghirdetjük majd a hozzon mindenki még egy klikkelőt! mozgalmat (azt hallottuk, működik), a szavazófülkék mellett pedig kiscicákat fogunk osztogatni, akiket mégsem áldoztunk fel. Csapataink összehangolt mozgósítása esetén úgy tervezzük, hogy lazán az első 50-be kerülünk, és a zsűri elé járulhat blogunk.

2. lépcső: A zsűri átgörgeti a blogunkat, lenyűgöződik, és nyerünk. Felesleges túlbonyolítani.

Az ismertetett stratégiából is jól látszik, hogy az első szakaszban a kedves olvasók kegyeire vagyunk bízva, szóval ha okoztunk már nektek kellemes pillanatokat az írásainkkal, akkor adjátok le ránk a voksotokat. Szerintünk van értelme megmutatni, hogy a bloggerinák nem csak sminkblogokat, gasztroblogokat, életmódblogokat, babablogokat és divatblogokat írnak, hanem alkalmanként megpróbálnak véleményformálókként is feltűnni a világhálón.

Egy dolog hiányzik már csak innen, a link, ahol meg kell cselekedni, amit megkövetel az ADmission: ide kell klikkolni érte (facebook bejelentkezés szükséges, de nem posztol semmit a nevedben). 

A szavazatokért cserébe pedig mutatok a bloggerinák kedvére való Ballantines reklámot.

Koppintások márpedig vannak. Néhol szándékos, máshol véletlen, de mindig szemet szúr. Nem történt ez másképp a kertévé reklámarzenáljának egyik, most futó gyöngyszemével sem. Ki ne emlékezne a Sony Bravia csodaszépen kivitelezett szpotjára, még 2005-ből? Mostanáig vissza-visszaköszönnek a kis színes labdák, ahogyan egyre nagyobb tömegben gurulnak-pattognak-ömlenek le a lejtőkről, az emberek legnagyobb ámulatára. Minden a színekről, a vidámságról szól, arról, hogy az apró huncutságok teszik igazán széppé az életet – a Sony pedig úgy tudja ezt megjeleníteni, mint senki más. Egyedül az esőcsatornából kiugró breki nem tűnt maradéktalanul boldognak, de a hírnév mindenért kárpótolta.

Erre a szpotra hasonlít kísértetiesen az előrezacskózott műcroissant gyártója, a 7Days videója, igaz, nekik csak 20 másodpercre futotta a pattogó… mogyorókból. Igen. A pálmafás, dimbes-dombos városkában ugyanis óriási mogyorók indulnak meg lefelé. Az emberek itt is nagyot néznek, hiszen ki látott már ilyet fél nyolc tájban. Néhányan elbújnának előlük, mások viszont elébe mennek a mókának, amely odáig fajul, hogy ablakokon kiugrálva ők maguk is pattogni kezdenek. A szpot erőltetett, klisés – valamiért a csokis termékek gyártói nem tudnak leszakadni a cseppfolyós csokoládé mutogatásáról, szóljon, aki ezt érti… A levetett ötlet mellé sikerült egy alig használt szlogent is beszerezni: „Kóstolj bele az ismeretlenbe” – nyilván csomagban olcsóbb volt.

Ha tetszett, amit olvastál, így tudsz minket boldoggá tenni.

Csütörtöki lazításnak most nem egy új kampányt kerestem, hanem valami kifejezetten régit. Végül 3 retró plakátot gyűjtöttem össze, amik az én személyes kedvenceim. 

Az első máris a Mónika porszívó plakátja, mert emellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni. Én magam nem is mertem komolyabb elemzésébe bocsátkozni a reklámnak, megkértem inkább szexista viccekből diplomamunkát író barátnőmet, hogy mondjon nekem szakvéleményt erről a tisztes iparosmunkáról. 

"A reklámplakát nem titkolt szándéka párhuzamot vonni a Mónika típusú porszívó, valamint az eszköz tulajdonosa (Mónika?) között, aki nem mindennapi módon lenge öltözetben mímeli a takarítást. A párhuzam egyrészt a nő és a háztartási eszköz között húzódik (nő=porszívó), ami arra az elavult, szexista sztereotípiára utal, mely szerint a nők legnagyobb haszna (az utódnemzés kötelessége után), hogy rendben tartják a háztartást. A plakát fanyar ambivalenciáját az adja, hogy a nőknek szánt háztartási eszközt éppen a nők megalázásával próbálja népszerűsíteni."

Nem tudok ezzel nem egyetérteni. Nyilván volt az a kor, amikor ez még a "belefér" kategória volt, lehetett egymással cinkosan összekacsintani, hogy "érted, szívassa ki, haha", de ma már szerintem nincs ember, aki egy ilyen reklámot bármilyen közterületen el tudna képzelni. (Akit pedig érdekelnek a szexista viccek szakdolgozat eredményei, az hamarosan megtekintheti őket itt.)

A következő plakáton a bácsi elég fenyegetően tolja az arcunkba a hüvelykujját, és csak feltételezni tudom, hogy az elégedettségét akarja kifejezni ezzel a gesztussal. Őszintén bevallom, hogy meg kellett kérdeznem Anyukámat, hogy mi az a Trapper, nem volt számomra egyértelmű, hogy a bácsi tetőtől-talpig famerben feszít. De ha már megszólítottam Anyámat, nyilván nem úsztam meg anekdota nélkül: Odesszában drágábban lehetett eladni az elvtársnőknek a Trappert, mint a Levist, mert arról fogalmuk sem volt, hogy micsoda, erről meg még ők is tudták, hogy mennyire klassz. Úgyhogy mint kiderült, a konyhai szeletelőnk Trapperek árából van.  

Az utolsó retró plakátom pedig nem más mint a Tisza kis susztermanója a klasszikus szlogennel. Itt nincs szó személyes érintettségről, egyszerűen csak szeretem, hogy 1971 óta létezik ez a márka (tudom, hogy nem folyamatosan). Szeretem, hogy megtartották a logót, szeretem, hogy sikerült visszahozni a piacra, szeretem, hogy megtartottak benne minden szerethetőt, és szeretem, hogy egyszerre old school és modern. 

Napját sem tudom, mikor vettünk utoljára egy komplett brandet górcsövünk alá, így most erre készülök. Nem akartam nagy, szélesen kampányolt márkát választani, mert abból van és lesz is bőven. Ez a hét a meglepetés-csemegékről fog szólni. Kezdésnek itt van személyes kedvenc kávé-brandem: a Frei. Ha nem ismered, olvass tovább, ha igen: akkor tudod, miről beszélek – és ha klikkelsz, megtudod azt is, hogy miért ez az egyik legtudatosabban felépített márka, amit valaha láttál.

A CBS amerikai tévécsatorna összegyűjtötte a valaha volt legjobb Super Bowl reklámokat, és megszavaztatja róluk az amerikai népet, hogy vajon mégis melyik a legjobbak legjobbika. Az induló lista 12 reklámot tartalmaz, a január 30-ai műsorig háromra szűkíti a jelölteket az internet népe, 30-án pedig élő, össznépi, online szavazás lesz, és győztest is hirdetnek. Komolyan veszik magukat, nem mondom. A nemes kezdeményezés mögé mi is szívesen állunk oda, de nem kérhetjük a Nyájas Olvasót, hogy mind a 12 reklámot lemeózza. Így hát voltunk olyan segítőkészek, hogy szerkesztőségi szavazással sorrendbe állítottuk őket, és már csak a legjobb 5-ből tessék nekünk megmondani, melyik lehet minden idők legjobbika. 

Az első versenyzőnk a Tide 2008-as alkotása, ami csak annyit mond, hogy lehetsz te bármennyire felkészült és lehengerlő egy állásinterjún, ha egy hatalmas folt éktelenkedik az ingeden, az többet fog elmondani rólad minden szónál. Ezzel nem is nagyon lehet vitába szállni.

Másodikként álljon itt a FedEx 2009-es filmje, ami szintén állásinterjúk sorára kényszeríti majd főszereplőjét, ugyanis ebben a történetben ősember barátunk elveszíti a munkáját. Persze nem tehet róla, hogy az ő korában még nincs FedEx, ami biztonságosan célba juttathatná a kis botját, így kénytelen repülő dínókkal szerencsét próbálni. 

Harmadik versenyzőnk szintén 2009-es, méghozzá a Pepsi Max filmje. Férfiak szenvednek benne válogatott baleseteket, de persze semmi bajuk, hisz ők _férfiak_. Egy valamit nem bírnak csak, a light kólát, azért az mégiscsak ördögtől való gonoszság. De szerencsére itt van a Pepsi Max, ami ugyan cukormentes, a férfiak mégis szeretik. Ki érti ezt?

A Bridgestone 2010-ben a Szabadítsátok ki Willyt! és a Másnaposok egy 30 másodperces feldolgozásával próbálta meg növelni eladásait, be is válogattuk érte a legjobb ötbe. És nem, nem tudok szabadulni a kérdéstől: mi történik azon a legénybúcsún, aminek ez a vége?!

Utolsó versenyzőnk a tavalyi eresztésből küzdötte fel magát a listára, a Bud Light imádnivaló kutyusa már egy éve is mindenkit levett a lábáról. Nagyszerű ötlet, még nagyszerűbb kivitelezés, és még egy kis társadalmi felelősségvállalás is van benne. Úgy látszik ennyi kell a sikerhez.

Ez lenne hát az 5 legjobb, mi nem tudunk dönteni közöttük, szavazásra bocsátjuk hát a kérdést. Mondja meg a magyar internet, hogy ki érdemli az összesített bajnoki címet, 30-án pedig megnézzük majd, mennyire tér el ettől az amerikai közízlés. 

(Aki kíváncsi, megnézheti azokat a versenyzőket is, akiket mi nem válogattunk be a legjobb ötbe. Van itt Budweiser, kétszer is, álláskereső portál, fehérneműs nő, hintázó gyerek, böfögő gyerek, és klasszikus Coca-Cola.)

Nem csak egy, de mindjárt két reklámmal is készültem így hétfő reggelre, amik üdítő színfoltjai voltak az elmúlt hónapok reklámblokkjainak. Nem másról van szó, mint a Samsung okoskamerás szpotjairól. Az elsőben Trokán Nóra rója Budapest utcáit, és beszél róla, hogy mennyire szeret embereket fotózni, de nem úgy, hogy belemászik az arcukba, hanem diszkréten, távolról. Megteheti, mert a szuperokos szuperSamsung fényképezője ránézésre egy kompakt kis gép rengeteg auto-funkcióval, de csak addig tűnik annak, amíg elő nem kapja hozzá az objektívet, és máris profi fotóssá vedlik át. Utána meg reflexből tolja fel facebookra az alkotásokat. Nagy piros pont azért jár a koncepció hitelességéért, mert a művésznő valóban foglalkozik fotózással, szóval tényleg nem csak a levegőbe beszél.

Az elmúlt évhez hasonlóan a Kreatív Online idén is megkérdezte a népet, szerintük melyik volt 2012 legjobb reklámja. Nem voltak válogatósak: a szerencsés tizenhármas listában van sör, szolgáltatók, női magazin, de ott figyelnek például a Mizo idétlen tehénkéi, a Magyar Református Egyház karácsonyi üzenete, valamint az év legtöbbet inzultált plüssgyomra, Pocak is. Zárójelben, a kis zöld förtelmet melegen ajánlom az Okego mém-gyáros szakmunkásainak szíves figyelmébe: emberek, így kell ezt csinálni! Persze saját jogon ők is felkerültek a listára az RTL II-t beharangozó plakátkampányukkal, amely eredményeképp, idézem: „Gesztit mémkirállyá koronázták”. Nem lett éppen rossz az anyag, de a beiktatással várnék egy kicsit, már ha ez nem számít felségárulásnak.

Ha pedig kérdeztek, mi válaszolunk! Több se kellett, előtúrtam a fiókból a „huszonéves értelmiségi nő, aki szeret utazni és sportolni” feliratú pólómat, és a célcsoport-érzés kedvéért abban néztem végig a szpotokat. Ezzel a stratégiai értékű lépéssel a releváns reklámok száma némileg lecsökkent, maradtak a hazafias-olimpiások, a kis Aranydisznós (kíváncsi lennék, hogyan mondott köszönetet a díjátadón), a Metropol, futottak még a MRE és az RTL II.

És bár óriási híve vagyok a „kevesebb néha több” elvének – mely alapján a Metropol simán mindent visz – nálam mégis a Telekom (és vele a DDB) olimpiára építő szpotja lett a befutó.

Technikai megoldásai meg sem közelítik az E.on profi fotós- és vágási bravúrjait, ami azonban az én szempontomból fontos, az maga az érzés, amit kelt: az itthon túl ritkán megélhető, érdek nélküli összetartást, közös izgulást, (remélhetőleg) eredménytől független elismerést mások (de végül mégiscsak a MI) teljesítménye iránt. Pacsi a kreatívoknak a szívdobogós kütyüért – különleges kapcsolatot teremtett a két oldal között, amely biztosan óriási élmény volt a sportolóknak is. A szpot nem terméket ad el, hanem az érzésen keresztül a brandet – tankönyvi megoldás.

Egy dolog marad tisztázatlan: ugyanaz a DDB, aki ezt kivitelezni tudta, mitől borult el annyira, hogy a pár hete „megénekelt” egypercest sikerült az év végén ránk szabadítania? Úgy tűnik, az Olimpiával kapcsolatos érzéseket jobban meg tudták ragadni, mint ezt az egész karácsonyosdit. Előbbiek valamiért valóságosabbnak tűnnek... Érdekes. Elgondolkodtató.

Értem én, újítunk. Viszont arra rájöhettek volna már, hogy az emberek befogadóképessége igencsak behatárolt… Kezdjük ott, hogy nekem elsőre le sem esett (még másodikra sem), hogy ez egy női parfüm-reklám… Mert ahhoz valahogy túl sok volt benne a tesztoszteron – vagyis igazából nem, mert olyan szöveget adtak Brad  Öregen Is Mindenki Ideálja Pitt szájába, hogy attól is elment a kedvem, hogy esetleg a hangot levéve végignézzem újra. Azóta ahogy kell, bejárta a sajtót, kis háborgás, értetlenkedés, de beszéltek róla, tehát siker (?). Sőt, picit mémesíteni is akarták, bár ne tették volna (0:19-től), akad viszont viccesebb próbálkozás is. Miután felhomályosítottak, hogy ez AZ a Chanel No. 5, akkor elgondolkodtam, hogy akkor a szöveg szerint ez a szegény Pitt, ahová csak ment, ez az illat mindenütt ott volt – tehát vagy követte valaki (hoppá) vagy pedig minden nő, akivel/után járt, ezt viselte, amitől az illat exkluzivitása kap kérdőjelet. Nem tudom, pontosan mi okból, de december legvégén még jónősítették is a szpotot, de ez is csak olyan, mint pénztártól való távozás után blokk nélkül reklamálni: lehet, de sokra nem megy vele az ember. Sebaj, úgysem volt még elég olyan reklám, ahol Pitt seszínű ingben áll egy alufóliával bevont szobában, és néha a szemébe világítanak. Pipa!

Mutatok sokkal jobbat, szintén Chanel, szintén No. 5, szintén egy ikontól.

Hosszú a szpot, de érdemes végignézni. Két legenda összefonódásáról szól, és ezt minden verbális és nonverbális eszközzel érzékelteti anélkül, hogy kifejezetten erőltetettnek tűnne. Mert mit akar a No. 5? Tudatni, hogy olyan nők viselik, akik egyéniségek, mert 1952-ben is megtehetik, hogy nem csak meztelenül alszanak, de erről beszélnek is, akik különlegesek, érdemesek a világ figyelmére. Ehhez az illathoz fel kell nőni, és ezért szeretne mindenki No. 5-ot. És lehet, hogy a nők utólagos bevágása a szpotba ezt hivatott szimbolizálni, nekem azonban ez az érzés még mindig hiányzott a Pitt-videóból.

Igaz, túl vagyunk már a szilveszteren egy-két nappal, de még bőven benne vagyunk az utó-szilveszteri mulatságok szezonjában. A következő reklámot 31-én vettem észre a tévében, és meggyőződésem volt, hogy ez erre az alkalomra készült, és magam is meglepődtem, mikor megtaláltam, hogy ez már egy jó féléves darab. 

Időnként saját magunknak is szemet szúr, hogy meglehetősen sok alkoholos termék reklámjával foglalkozunk itt a blogon, de ennek egészen prózai oka van: ezek olyan termékek, amiknek lehet érdekes, különleges reklámokat csinálni. Egy mosópor vagy egy pelenka reklám nem sokat játszhat. Meg kell venni, akár akarod, akár nem, és leginkább csak a termék előnyeit lehet elmondani. Nem leszel attól más ember, ha a gyereked fenekére csak adott márkájú pelust ragasztasz. Ellenben az alkohol reklámok már sokkal inkább rámozdulhatnak az életérzésekre, megpróbálhatják valamilyen vágyott tulajdonsággal felruházni a fogyasztókat. Na ennyi volt a magyarázkodás azért, hogy már megint pia van a blogon.

A Fütyülős most éppen csak annyit akar elmondani magáról, hogy ha ő megjelenik, akkor felpörög a buli. Fények gyúlnak, zene dübörög fel, és indul a tánc meg a jókedv. Ezzel még nem is mond nagyot a Zwack, hiszen ezt a legtöbb pálinka garantálni tudja. Még ha nem is friss a reklám, szilveszter előtt újra elővenni persze teljesen helyénvaló. Szerintem egészen korrekt kis filmecske ez, nem egy kiemelkedő darab, de egynek éppen megteszi, és nem ígér olyat, amit ne tudna teljesíteni. Boldog új évet nektek is!

Az év végére a 2012-re tervezett legnagyobb durranást hagytuk. Nem más ez, mint Geszti Péter legújabb játszótere, az Okego kampánya, melyet a Grando online plázának terveztek. Az Okego profiljába mémek futószalagon történő gyártása szerepel (aki nem tudja, mi az a mém, itt van egy wiki-s definíció angolul), mivel ezek mostanában úgy mennek a nép körében, mint búcsúban a faszárú kakasos nyalóka – akkor is rád ragad, ha nem akarod. Valaki felkap egy témát, megosztja másokkal, akik továbbgondolják és terjesztik azt, míg végül valami olyasmi jön létre, amely szinte bármely baráti összejövetelen egy jót nevetős beszélgetés elindítója lehet. Példaképp álljon itt a Bajuszos Bácsi esete, akit a BKV állított szolgálatba pár éve, majd bocsátott el nemrégiben, nem kevés rajongó érzelmeit felborzolva. A szomorú eseményt megszámlálhatatlan képi anyag, és videó is megörökíti.

 Gondoltak Gesztiék is egyet: miért nem tenyésztünk mémeket, hátha azok is olyan karriert futnak be, mint vadon élő társaik. Ne is húzzuk tovább a szót, mutatom a kazánost:

A spontaneitás-faktort teljes mértékben nélkülöző, viszont a mémek sok tulajdonságát hordozó szpotokban (van több is, igen) van egy nevetségesen kinéző és viselkedő pasi, aki egy fehér nyilacskával a kezén hadonászik különböző eladnivalók irányába. Kár, hogy a legjobb mémek nem feltétlen készültek nevetségesnek, csak a hozzájuk tapadó plusz jelentéstartalom miatt lettek azzá. Mindenesetre a készítők tutira mentek, és nyelvi mémet is létre kívántak hozni: a „vaterázni”, szintén internetes használatból származó főnévi igenév mellett felvennék a szótárba a „grandózni” kifejezést is. Bár már a karácsonyi vásárlási hullámot is szerették volna alaposan meglovagolni, a dolog igencsak friss, egyelőre nem láttam visszaköszönni a köznyelvben. Végleges eredményhirdetés pár hónap múlva. Én nem sok esélyt adok nekik, ti?

Blogunk karácsonyi csodának megfelelő feltámadása hozott már magával szörnyen giccses, nyálas reklámot, kevésbé giccses, egészen hangulatos reklámot, de a karácsony egy nagyon fontos elemét eddig hanyagoltuk: az ajándékokat! Bárki bármit mond, én akkor is azt a részét szeretem az ünnepnek, amikor már nem kell több rokonhoz menni, letudtuk a kötelező köröket, és még el lehet tölteni egy-két napot a mézeskalács illatú otthonban, és naphosszat lehet játszani az új szerzeményekkel átszellemült gyerekekként. 

Ez a reklám pedig tökéletesen visszaadja ezeknek a napoknak a hangulatát. Ülsz a kanapén a rénszarvasos, villogó karácsonyfás pulcsidban, amit valószínűleg az anyóstól kaptál, melletted Steve, a rénszarvas haverod, és toljátok a karácsonyra vett/kapott legújabb videojátékot. Amiben történetesen rénszarvasokat gyilkoltok, és Steve éppen csak egy kicsit élvezi jobban, mint illene. A reklám épp kellő mértékben adagolja a humort, én személy szerint legalább hússzor megnéztem már, és még mindig hangosan kacagok rajta. De mégsem egy talajt vesztett baromság, sőt a maga nyakatekert módján igenis benne van az ünnepi hangulat, az a béke, amikor tényleg nem kell másra gondolnod, csak a rénszarvasok módszeres kiírtására. Én pedig Steve-et kérem ajándékba, köszönöm.  

Kerestem azt az idei reklámot, lehetőleg a hazai piacról, amitől szívszélhűdés helyett szívfelmelegedést kapok, már ha szabad ilyen merészen újító medikusz terminusz teknikusszal élnem. Lázasan bújtam a google-t (a trubadúrláda bekapcsolásáig nem mentem el), mert nem akartam elhinni, hogy a magyar fogyasztónak csak a múlt heti zenei horror, a döglődő örökzöld Jingle Bell Rock (köszönjük, Telenor), a Coca Cola óriás, kacsintó Télapója (pedig őket eddig bírtam, elmúlt) esetleg egy kis MinDigTv-s sületlenség (szó szerint, tejóisten) adatik meg. A többi reklámozót szinte nem is érdemes megemlíteni, náluk a szezonális különbségeket mindössze némi csengőszó-aláfestés vagy a háttér csillogóra állítása szimbolizálja. Hittem, hogy Karácsony táján ennél több jár nekem.

Nem kevés munkával és emberfeletti lelkierőről tanúbizonyságot téve találtam meg az Ikea szpotját, ami némileg megtapasztotta a karácsonyi reklámozásba vetett hitem omladozó vályogfalát.

Nem, nincs azért túl sok új a nap alatt, itt is műhóval indulunk. A múlt heti kapkodós történethullám helyett azonban narrátorunk szép lassan végigvisz minket azon dolgok listáján, amikről a Karácsony valójában szól: kívánságokról, együtt-levésről, meglepetésekről… Igen, ezt is mind tudjuk. Nem az tetszett meg nekem, amit mondtak, hanem ahogyan mondták. A szépen fűzött gondolatmenet az én otthonomhoz vezetett el, közben mutattak fiatalokat-idősebbeket, kisállatokat (ügyes, ezzel is sok embert meg lehet fogni), válasszon, kinek-mi van otthon, ugyebár. És az érthető, jól egybefűzött képeken gyönyörű filmes munkával és vágásokkal gyakorlatilag az Ikea teljes téli katalógusát felvonultatták, bravó! Ha a bemutatott termékek számát, a szpot hosszát, a szezonalitásból fakadó erőltetettség mértékét vesszük alapul, ez messze a leghatásosabbnak tűnő reklám, amit a szezonban produkálni tudtak. Emellett pedig, és ez nekem nagyon fontos, reális. Van benne ajándékok után kutató, meglepődött és duzzogó kisgyerek, kézműves-ajándékokkal bénázó nő, asztal- és ágytologatás a maximális helykihasználás jegyében. Mindez a letisztult elemekkel operáló, visszafogott svéd egyenvilágban, de ez egyáltalán nem zavar, mert az én otthonomban is hasonlóan zajlik a Karácsony. Nálatok?

Sokan, sok mindent írtak (többnyire csöpögtek, tisztelet és köszönet a kivételnek, Charlie Brooker), minket viszont mégsem foglalkoztat, na, mire gondolok? Bizony, a John Lewis karácsonyi reklámjára. Nem azért, mert nincs róla véleményünk, hanem egyszerűen úgy voltunk vele, hogy van nekünk itthon is éppen elég bajunk.

„Nincs hideg már, csak mosolygás”, persze, mert az arcomra fagy, akárhányszor megnézem a T-mobile idei próbálkozását, amihez új dalt is sikerült írni, gratulálok hozzá. Amellett, hogy a szitáló jégvirágok között varázsoljuk a csodát – a jégvirág a kedvenc szó csak úgy mondanám – sem a dal, sem maga a szpot nem tud újat mutatni a kategóriában. Bár, a fair play jegyében megjegyezném, hogy ez manapság már nem is olyan egyszerű.

A reklám szinte kötelezően egy utcai giggel kezdődik, ahol zenészeink fittyet hányva a már megénekelt szitáló hóesésre, négykezest abszolválnak egy gitáron, ami annyira megtetszik ballonkabátos barátunknak, hogy okostelefonja közreműködésével azon nyomban megosztja különböző helyszíneken éppen semmittevő barátaival. Ketten úgy döntöttek, hogy a teraszon bújnak össze egy tabbal felszerelkezve – mert az romantikus – másik az irodában ülve „dolgozgat” a laptopján. Túlvidámult arca láttán kollégája egyből „mutinekemis” odaáll mellé és negédesen mosolyogva nézik tovább együtt az év zenei heppöningjét – mintha minimum az MTV Music Awards lenne, érted... Liftjelenet nekem nem tiszta, a srác miért néz úgy az újságot olvasó deresedő úriemberre, mintha a Télapót látná, szeme kifényesedik, de a katarzist, már ha volt, eltakarta előlem a becsukódó liftajtó. A tabon látszólag éppen T-mobile-híreket olvasó fiúba rögtön beleszeret a pincérlány, de mielőtt ezt elrebeghetné, már váltunk is anyura, aki éppen a gyerekkel tölt minőségi időt, ami nagyon fontos a csöppség jellemének alakulása szempontjából, vesznek is egy kiváló vitorlás hajót a kiváló gyermeknek, majd apuval egyesülve kimennek a térre, hogy a tömeggel együtt csodálják a Gitáros Művészek Példátlan Eljövetelét.

Készítőink túl sok szívmelengető történetet akartak préselni ebbe a drága 40 másodpercbe, szerintem picit kevesebb, szebben kidolgozva jobban átadhatta volna magát az üzenetet: vedd észre és oszd meg a különleges pillanatokat. Mindegy, az egész giccsparádéból legalább az irodai fészbukolás reális.

A hír igaz, a gépezet újra beindul! Nincs is szebb időszak az újrakezdésre, mint a Karácsony, gondolná az egyszeri szerencsétlen, aki pici gomb-szemei előtt már poszt-gyanús kampányok garmadáját vizionálja, a realitás kőkemény talaján viszont lilára zúzza kis testét. Node, mi nem adjuk fel, ha nincs jó, akkor írunk arról, ami nem az, a lényeg, hogy december 20-án, reggel 7-kor  ... 

A következő reklámmal két megkezdett trendet is folytatunk blogunk tematikájában: néha rangos versenyen díjazott kampányokat mutatunk be, amelyekkel csak elvétve vagy szakmai felületeken találkozhat az olvasó, máskor pedig engedve a köznyomásnak, mi is elmondjuk a véleményünket arról, amiről mindenki beszél. Ha e két sajátosság találkozik, ott általában vagy szem nem marad szárazon vagy a közömbösség álcájával élőket is arra készteti, hogy pajzsukat ledobva állást foglaljanak. Lássunk az utóbbi - jobbik - esetre egy példát.

Az első reakció: jé ez magyar! Igen, ráadásul külföldön is elismert, a cannes-i Young Director Awards-on harmadik helyezést ért el. Az eget rengetőnek amúgy nem mondható, de figyelemfelkeltő like hullám elindítója az addict blog volt, ahol felhívták a figyelmet arra, hogy a klikkel közönségdíjhoz is segíthetjük a fiatal magyar reklámkészítőket. Meg persze terjeszthetjük a NANE üzenetét a nők bántalmazásának visszaszorítására.

A látszat ellenére azonban itt nem ér véget a történet. A fentiek ellenére és az érdemeket egyáltalán nem lebecsülve mégis azt kell, hogy mondjam, leginkább azért írok most erről a reklámról, mert én is elcsodálkoztam magamon, mennyire meglep a reakciók szélsőséges megosztottsága. Pedig egyáltalán nem mondható, hogy ez kirívó eset lenne, sőt. Még csak naiv sem vagyok, hogy azt higgyem, a nők elleni erőszak vitán felül áll társadalmunkban. Azt hiszem, inkább arra vagyok különösen érzékeny, hogy az esztétikusan tálalt finom iróniát milyen sokan nem érzik.

De félretéve a romkocsmamerengést, ez a reklám bizony bukásra van ítélve. A téma és a tálalás ilyen egysége inkább azokat érinti meg, akik már eleve érzékenyek voltak erre a stílusra meg persze magára a bemutatott társadalmi problémára. Sajnos borítékolható, hogy bár nem a bántalmazott réteget szólítja meg, hanem a környezetüket, még így is túl kevés érintetthez jut el. 

Az elmúlt két napban több mint 10 ismerősöm posztolta ezt a videót facebookon, így önkényesen is vírusvideónak nyilvánítom ezt a filmet, és nem mennék el mellette szó nélkül. 

Merthogy a cél kétségkívül nemes. És gyerekekkel tényleg mindent el lehet adni, még az egészséget is. A film valóban megható, nagyon jó az ötlet, nagyon őszinték a reakciók, és kétségkívül hatásos is - legalábbis azok esetében mindenképpen, akikhez odamentek a gyerekek. A videó esetében már más a helyzet. Mert megnézzük, talán meg is hatódunk, ó, igen, milyen igazuk van a gyerekeknek. De nem hiszem, hogy eléri azt a küszöböt, hogy valódi hatást váltson ki. Persze nagyon jó, ha a következő gyújtó villanásnál eszébe jut majd a dohányosnak a gyerekek üzenete, kívánom, hogy sokaknak eszébe jusson.

Tudjuk, hogy a leszokás elősegítésében a legkevésbé hatékony módszereknek az ijesztgetések tűnnek. A fekete tüdők, a kockázatok részletes ismertetése egyetlen dohányost sem fognak meggyőzni a cigi letételéről. A kockázatokat mind ismerik, hallották már eleget, és olvassák is a dobozokon mindennap. Pont emiatt igen hatékonyan küzd meg minden dohányos ezzel a distressz forrással. És ezért hiszem, hogy az a film, ami megint csak a kockázatok tudatosításával operál, nem lesz kiugróan hatékony, bármennyire is ötletes, szép, és bármennyire is gyerekek.