Ha valamiért elviselni sem tudok egy reklámot, vagy éppen megtetszik egy másik, mindig próbálom szem előtt tartani, hogy vajon célcsoport vagyok-e? Mert ha nem, akkor halálosan mindegy, hogy tetszik-e vagy sem, utálhatom nyugodtan, a legkevésbé sem fogja ez meghatni a reklámozót. Ha viszont én vagyok a célcsoport, akkor mindig kétségek gyötörnek, hogy vajon csak azért tetszik annyira az adott reklám, mert eltaláltak, és beleillek a sémába én is? Éppen ugyanolyan vagyok, mint a többi nagyvárosi, huszonéves, iskolázott, egyedülálló nő? Nem szoktam jól érezni magam az ilyen gondolatdömpingek végén.
De mi történik, ha még a célcsoportot is nehéz belőni? Karácsonykor írtam egy ízig-vérig pasi reklámról, azért az nem lehetett nagy kihívás. Viszont mi a helyzet egy áramszolgáltatóval? Ki az ügyfél? Bárki? És Bárkit hogy szólítsuk meg? Valami univerzális kell, valami mélyen emberi, amihez mindenki tud kötődni.
Az E.ON filmje a profizmusról szól, a szakértelemről, a szervezettségről, a teljesítményről. A társadalom, amiben élünk, pedig értékeli a teljesítményt. Elvárja, díjazza (még akkor is így van, ha néha erről más a személyes benyomásunk). Van benne veszély, amit teljes nyugalommal pillanatok alatt elhárítanak a képzett és rutinos szakemberek, vannak benne felelősségteljes vezetők, szakszavak, és szigorúan villogó pöttyök a falon. Én pedig tátott szájjal bámulom a csodát, hogy elromlik, és megszerelik, és újra kigyulladnak a meleg fények a lakásokban.
Ez a reklám nem a bennem élő nőhöz, vagy a bennem élő nagyvárosihoz szól, hanem a bennem élő emberhez. Minden emberhez. Bárkihez.