Húszéves koromban… kezdődik a narráció, majd emberünk hidegvérrel követ el mindenféle „rémséget” önmaga és mások ellen, amit egyébként bármely valódi huszonéves napi szinten reprodukál: bulizik, félelem nélkül mászkál magas és keskeny helyeken, gyanús helyen tetkót varrat, verekszik, sallárom, hajj.
A következő vágóképre akár rá is véshetnénk, hogy „15 évvel később”. Vasárnap reggeli családi performansz: anyu-apu a fehér lepedők között, apu hasán ott figyel a kis pocokfejű trónörökös. Idilli. Mellé a sármos férfihang még azért közli, hogy bár fiatalkorában a fentieket elkövetve igazán férfiasnak vizionálta önnön magát, mára azonban eme eszmerendszert minden további nélkül elvetni hajlamos.
Nőként, és idiótaként, aki még mindig hiszi, hogy léteznek pasik ezzel az értékrenddel (láttam már olyat, aki ismert olyat, aki hallott már olyanról, tehát tuti van!), engem igazán megfogott ez a reklám. A termékcsalád harmincas-negyvenes, önmagukra már sokat adó, igényes pasiknak készült, akik vagy elég tökösek ahhoz, hogy maguknak vásárolják meg (és ezzel jól belemártogassák magukat az imént vázolt imázsba), vagy pedig anyu (emlékszünk, a nőci a második vágóképről, aki békésen szuszog a meghitt jelenetben) teszi ezt meg helyettük – de a végeredmény ugyanaz. Az a pici plusz, ami megkülönbözteti az Axe szívtipróját a Dove Igazi Férfijától.
